Hagyományos karácsonyi ételeink
A kis Jézus, aranyalma
Van minden, mint karácsonykor - tartja
a szólás, hiszen a szenteste és az ünnepnapok hagyományosan fontos
része a gazdag, közös étkezés. I. Szent Gyula pápa nagy bölcsességgel
nevezte ki december 25-ét, ezt a téli napfordulóhoz közel eső napot a
Megváltó születésnapjává, hiszen ez az időszak az emberiség számára
ősidőktől fogva a fény győzelmének, az élet újjászületésének örömünnepe
volt. A tradicionális karácsonyi ételek és azok elfogyasztásának
szokásai is mind e szimbólumrendszerhez kötődnek.
Ilyenkor még a legszegényebb családok is
igyekeznek gazdag asztalt teríteni, hiszen már maga az ünnepi étkezés
előrevetíti a jövő év bőségét, de a hagyományos karácsonyi ételek
egyenként is mind szimbolikus jelentést hordoznak, s e jelképek máig
élnek még a városi ember ünnepében is.
A szenteste elmaradhatatlan étele a hal. Egyrészt, mert régen advent is böjti idő volt, Ádám és Éva napja pedig szigorú böjti nap, másrészt a magyar hagyományokban a halpikkely gazdagságot jelent a következő esztendőre. Másnap a karácsonyi főétel régen disznóból készült, mivel az előre túr, így segíti a család előrejutását, míg tyúk, illetve szárnyas nem kerülhetett az asztalra, mert az elkaparja a szerencsét.
Karácsonykor - majd később szilveszterkor és újév napján is - előnyben részesítették azokat az ételeket, amelyek sok termést, magot hoznak, hiszen azok bőséges új évet ígérnek: ezért fontos része az ünnepi étkezésnek a bab, a lencse, a mák, a mazsola.
A töltött ételek, mint a töltött káposzta és a bejgli is a következő esztendő jó termését, a termékeny állatokat, a teli csűröket hivatottak biztosítani. Maga a bejgli egyébként, amely eredetileg zsidó ünnepi étel volt, csak a XVI. század óta ismert nálunk.
A dió mint ősi Krisztus-szimbólum (Nux est Christus) szintén nem hiányozhat a karácsonyi asztalról. A termés keserű, zöld burka az Úr földi szenvedésére, csonthéja a keresztfára vagy a sziklasírra, belső magja Jézus isteni természetére utal. A néphiedelem szerint az ártó lelkek az esztendő leghosszabb éjszakáin, Luca-nap és karácsony estéje között vannak hatalmuk teljességében. A szenteste várakozásban töltött, eszkatológikusnak érzett óráiban a gonosz felett aratott győzelmet szimbolizálja a csonthéjból feltört dióbél.
A másik jellegzetes gyümölcse a karácsonyi asztalnak az alma. Ez a legtöbb népnél erotikus jelkép, a bibliai hagyomány szerint a tudás fájának termése. Belőle sarjad azonban az élet fája, amelynek termése maga a Megváltó: "A kis Jézus, aranyalma, / Boldogságos Szűz az anyja" - szól a karácsonyi ének. Az ünnepi asztal almája tehát Isten irántunk érzett szeretetének jelképe. Ugyanakkor számos néphiedelem és jóslás is kötődik hozzá; a legelterjedtebb, hogy szenteste a családfő annyi cikkelyre vágja az almát, ahány családtag van, majd együtt megeszik, hogy az év során bármi történik is, összetartsanak.
Az ünnepi vacsora részeként - néhol első fogásként - ma is sok helyen fogyasztanak mézet, mellé esetleg fokhagymát, amely ősi gonosz űző, egészségmegőrző szer, illetve ostyát, amely természetesen Krisztus testére utal. A méz kultikus jelentősége még az ókori, kora középkori időkből származik. A méhek a hiedelem szerint ugyanis "szűzi életet" élnek, s nem elpusztulnak, hanem meghalnak, mint az ember. A népi vallásosságban mindez úgy élt tovább, hogy a méhek a Szűzanya könnycseppjeiből származnak. Emellett a méz - illetve a hagyományosan sokféle karácsonyi sütemény - édessége az ünnep örömét is kifejezi, és előrejelzi a boldog új esztendőt.
Szalontai Anikó
Forrás ~ Új Ember
